Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Predestinatio

2008.11.17

-sP-

Hét hónap késéssel, februárban megjelent magyarul is, immár a Bibliával versenyző Harry Potter-sorozat utolsó kötete. Hogy mi volt a kivételes népszerűség oka, az még nem tudott. Hogy ezzel véget ért-e ez a példanélküli széria, az úgyszintén ismeretlen.

Az első kérdésre elég messze találtuk meg a választ. A politikánál. Hiszen mi a hasonlóság Blair, Clinton, Gyurcsány, vagy épp Orbán között (a sorrend alfabetikus, mielőtt még valaki  Kép valami rosszra gondol)? A felsoroltak többé-kevésbé igen jól kezelik a médiában történő megjelenést, ún. médiatudatosak. Most, abba ne menjünk bele, hogy ezen kívül csináltak-e,  csinálnak-e mást is? Ez, mások dolga.

Nos, maga az amúgy igen szimpatikus írónő, J. K. Rowling, mint köztudott, az első kötet megírásakor elég reménytelen anyagi körülmények között tengődött. Mint a mesében: egész napját gyermekével egy kávéházban töltötte (reméljük füstmentesben), hogy ne a nyirkos, fűtetlen lakásban legyenek. Aztán beütött a ménkű, a Bloomsbury Books megvásárolta a kéziratot, s hamarosan ki is adta.

Mesébe illő történet

Azután – még a Harry Potter és a bölcsek köve – megjelenése előtt történt az első Kép médiatudatos lépés (ha ezt a „gyufaárus kislányos”-sztorit nem tekinthetjük annak). A kiadó   ötletére a szerző neve megrövidült J(oanne) K(athleen)-ra, mivelhogy a célközönség, a kisfiúk, állítólag nem fogadják el néniktől a meséket. Legalábbis a PR-szakemberek szerint.

Így lett a szerzői név sejtelmes, mondhatni androgün. Azt nem tudom, hogy az írónő mit gondolt erről, mármint nemének némi feladásáról, de belement. Vagyis megkötötte a maga kis kompromisszumát. Igaz, az egyre szélesebb közkedveltség nyomán idővel nyugodtan fel lehetett fedni, hogy az író nő. S ez cseppet sem csökkentet a népszerűségen.

Mindenesetre a fabula folytatódott: sorra jelentek meg a folytatások, kötettek meg a mesés hollywoodi szerződések, melyek nyomán születtek meg a jobb-rosszabb filmverziók, dőltek meg az ilyen-olyan olvasottsági-fordítottsági-eladottsági stb. rekordok. Az őrület méretére elég csak itt, az interneten körbenézni (a Google több mint 8 millió találatot dob ki!).

A Vatikán is megszólalt

Természetesen a regéből a Vatikán sem maradhatott ki: meg kellett szólalniuk, s ha már megtették, ostobaságokat kellett mondaniuk. Nem tudták helyén kezelni a műt. Igaz, ezzel sokan mi is így vagyunk. Csak talán, mi nem látunk bele több spiritualitást. Hisz abból így is van elég benne.

E sorok írója 2001-ben egy kedves barátjától kapta kölcsönbe a széria első négy kötetét, Kép melyeket súlyuk és méretük ellenére könnyed lélegzetvétellel kiolvasta. Nem volt tőlük teljesen megmételyeződve, holott, mint utólag kiderült a legjobb rész ezek között volt. (Érdekes, hogy filmben is ugyanez bizonyult legélvezetesebbnek. A Harry Potter és az akabani fogolyról van szó, amit Alfonso Cuarón egyszerűen zseniálisan álmodott celluloidra.) Arra azonban tökéletesen elegendő volt ez a „beetetés”, hogy immár maga is izgalommal várja a további köteteket. Hisz csak tudni akarta az ember kb. 1700 oldal elolvasása után, hogy mi a búbánat keveredik ki az egész láncolatból.

Csapongó színvonal

Szóval a hetedik kötet, s ha jól számoltam 3671 oldal után sem lettem sokkal okosabb. De, kezdjük az elején.

Az Animus Kiadó által megjelentetett Harry Potter és a Halál ereklyéi elődjeihez méltó köntösben és méretben jelent meg (623 oladal). Már ezek megemelése, s kézbentartása komoly feladatra kényszerítheti a célközönséget. Ha ezen az akadályon túlesik a gyerkőc, akkor jöhet a belbecs.

Egyszóval a színvonal: csapongó. Azon már meg sem lepődünk, hogy a párbeszédek igen sekélyesek, hisz nem győzünk utalni rá, hogy elsősorban nem cinikus, ironikus felnőtteknek íródott. Ugyanakkor mivel a gyermekek jószerivel csak ezt olvassák, előbb-utóbb visszahathat saját készségeikre. Vagyis sajnálattal kell megállapítani, szint azért még az ifjúsági irodalomban is van ennél feljebb.

Irányíthatatlan sodródás

A másik komoly problémám az az egész sorozatmű filozófiája. Már mintha van ilyen egyáltalán? Mégpedig azért, mert olyan képet vetíthet derék ifjúságunk elé, ami nem a legkedvezőbb. Ne izguljanak, nem hülyültem meg teljesen, de a számos latinos hangzású Kép varázsigék nyomán nekem egy másmilyen latin szó ugrott be: a predesztináció.

Ez ugye azt jelenti, hogy eleve elrendelés, vagyis Isten öröktől fogva megváltoztathatatlanul eldöntötte, hogy kik fognak üdvözülni, stb. Nem, tényleg nem ment az agyamra semmi, s nem is tételezem fel az írónőről, hogy istent játszana. Csakhogy a történetben (leginkább ebben az utolsó kötetben) a főszereplők túlnyomórészt csak várnak, hogy történjen velük valami, amely előbbre viszi az életüket, s ezzel párhuzamosan a történetet is. Azaz nem tesznek érte tevőlegesen semmit. Már-már tébolyító ez a cselekménytelenség. S tévedés azt gondolni, hogy ezzel a szerző esetleg csak a feszültséget kívánta felszítani.

Miután csaknem bekövetkezik a várva-várt cselekmény – többnyire önkéntelenül – akkor hőseink ebből vonnak le következtetést, vagy ugyancsak akaratlanul változik meg az életük. Sablonszerűen ez volt megfigyelhető az egész szériában. Összességében úgy tűnhet, hogy az egész eseménysorozat nem egyéb egy folyóra helyezett, irányíthatatlan csónak vergődésénél.

Nincs kapaszkodó

Ugyancsak a széria hátránya, hogy akaratlanul is módfelett sok szereplőbe botolhat az olvasó. S ha nem megszállott Potter-rajongó, akkor igen sokat kell törnie a fejét, hogy beazonosítson egy-egy, a színen újra feltűnt szereplőt, esetleg felemlegetett fordulatot. Igaz, többnyire utalásokkal ebben segít maga az alkotó is.

Azonban ennél súlyosabb hiba, hogy bizonyos tárgyak (a horcruxokról lenne szó, de engedjék meg, hogy ennek mibenlétéről most ne kelljen beszámolni), melyek igen fontos szerepet töltenek be, s történetük az előző kötetre vezethetők vissza. Amikor viszont ebben a részben felbukkannak, nincsenek bővebben kicsomagolva, felelevenítve. A lényeg, hogy kis hőseinknek többek között, ezeket is el kell pusztítaniuk. De ül a bamba olvasó, s az 581. oldalig nem is tudja, hogy pontosan hány darabról van szó! Ugyanis addig elfelejtették számszerűen leírni! Az egyik történetbeli fundamentumról beszélek.

Érdekes fordítás

A dohogásomat Tóth Tamás Boldizsár munkájával zárnám. A felszínes stílusról, amelyről Kép részben a fordító is tehet, fent már volt szó. Azonban a számtalan magyarítási sajátosságról nekem leginkább a Dallas c. tv-széria jutott eszembe, hisz legutóbb ott fordult elő, hogy mi magyarok gyakorlatilag teljesen mást láttunk, mint a külhoniak, vö. Jockey vs. J. R. Ewing nevet. Itt is számos, akkoriban biztos eredetinek tűnő fogalom született. Ezeket a vétségeket már az első résznél elkövették, s így belátom, innen már nem volt visszaút.

Nos, ezeket leszámítva, az utolsó kötet olvasásakor csak egyetlen egyszer dobtam hátast. Az 542. oldalon ugyanis megszületett az a magyar mondat, hogy „Hol van mindenki?”. Ezen kívül azonban a nem túl magasra tett lécet simán, könnyedén átugrotta a fordítás.

A válasz adott

Ugyanakkor a pozitívumokról is szólni kell, hisz az is felfedezhető szép számmal. Először is meg kell emelni a kalapunkat Rowling előtt, hisz amit tett, az nem semmi. Pont akkor – legalábbis remélhetőleg – termelt ki egy izmosnak tűnő olvasó-utánpótlást, amikor nyakra-főre jelentek meg a nem túl újsütetű víziók, hogy a Gutenberg-galaxisnak annyi. Erre tessék, jött egy épkézláb ötlettel megáldott brit írónő, s a vásott, elkényeztetett, videókonzol-őrült gyerekeket leültette egy könyv elé.

Dettó az írónő javára írandó, hogy a fenti filozofikus probléma ellenére volt elegendő fantáziája végigvezetni hőseit, alakjait a történéseken. Az azonban megjegyzendő, hogy érdekes módon Kép legdrámaibb alakítást nem a három főhősből, hanem a szűken vett második sorban található szereplőkből (Dumbledore és Piton sokrétű, tragikus alakjai ebben a kötetben teljesednek ki) hozta ki.

Úgyszintén igen leleményes volt a dementorok (ezek bővebb bemutatásától is kegyeskedjenek eltekinteni) és a köd közötti párhuzam, ami Rowling zsenialitását prezentálja. Ugyanis egy végtelenül nyitott, ugyanakkor a szimpla dolgokat könnyen feldolgozó gyermeki agyban melyiket könnyebb megértetni: azt, hogy a különböző hideg- és melegáramlatok váltakozása révén van a fejünk felett köd, vagy, mert bizonyos gonosz varázslók machinálnak felettünk?

Ergo ily’ egyszerű is lehet a válasz a Potter-varázslatra.

Lesz folytatás?

S hogy egy kicsit didaktikusak is legyünk így a vége felé, az sem elhanyagolható az utókorra nézve, hogy ha a könyvet kezébe fogó ifjúság, a főhős elszántságát példaként maga elé tűzve, némileg hasonló elszántsággal teljesíti az Élet reá szabott – belátom sokkal egyhangúbb – feladatait.

Legvégén azonban nem állom meg, hogy még egyet ne füstölögjek. Azonban ezt csak az olvassa, aki már kiolvasta vizsgálatunk tárgyát, vagy esetleg nem is tervezi, hogy kezébe veszi a könyvet. Mondjuk akkor meg mi végre kínlódott eddig? No, de ez nem az én bajom. Szóval a tavaly júliusi világpremier óta unos-untalan arról lehetett hallani, hogy az egyik főhősnek meg kell(ett) halnia. Ezt be kell(ett) áldozni a mű lezártságának oltárán. Nos, ezzel csak egy probléma van. Ilyen nincs. Egyetlen számottevő főhős sem távozott az árnyékvilágba!

Ugye ez nem azt jelenti, hogy lesz folytatás?!

 

(J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi, Animus Kiadó, 2008, Budapest, 4690 Ft.)
 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.